Huszártemetés

Lassan egy hónapja, hogy eltemettük Máté bajtársunkat, a fájdalom még éles, a lelki sebek lassan gyógyulnak. Elfogadjuk a Teremtő által megszabott rendet, hogy a földi élet véges, és a folytatás valahol a végtelenben van, de nehéz elfogadni, hogy ilyen korán érjen véget. Amikor a kérdés újra és újra fájón felmerül, akkor történik valami, ami vigaszt nyújthat, és támogatást, hogy emelt fővel lépjünk tovább.

Máté temetése valami különleges esemény volt. Ködös, borongós téli nap, az ország minden részéből jöttek, és egyre csak jöttek az emberek, hogy megadják halottunknak a végtisztességet. Halottunkat mondok, így többes számban, mert a családon kívül mindannyiunk halottja, egy nagy közösség tagja. Egy alig felnőtt korba lépett, de már érett komoly ember, közösségformáló, irányító egyéniség, vezetésre termett. Nem tolakodó erőszakossággal, arrogáns nyomulással, hanem derűs, de elkötelezett stílussal, szeretet alapú meggyőző erővel. Akár huszárhagyományok, akár néptánc, akár nemzeti elkötelezettségű politikai állásfoglalás, mindenben szilárd, mértéktartó, hiteles volt. Olyan családi közegben nőtt fel, amely minta lehet megbolydult világunkban, s amelyből természetes, hogy ilyen fiatalok kerülnek ki. S mindennek egy végzetes pillanat alatt vége.

Nem ismerjük az Isten döntéseinek okait, hol megjutalmaz, hol pedig porba sújt, de gyakran idő kell, sok idő, hogy megértsük, és nehezen, de elfogadjuk őket.

Talán most is ez történik. Most, mert volt egy temetés, sokkal több, mint egy szomorú búcsú. A gyászszertartás megrendítő, s egyben felemelő volt, s a sírnál valami csoda történt. A hegyoldalban, ameddig a szem ellátott a magyar hagyományőrzők színe-java állt vigyázzban. Volt, aki tíz óránál többet utazott, hogy jelen lehessen a szertatáson, a huszárok, gyalogosok, tüzérek, végvéri vitézek történelmi egyenruhákban, eljöttek a csikósok, gulyások, betyárok is ünnepi viseletükben. A néptáncos lányok és fiúk sora, a magyar kultúra megannyi szelete képviseltette magát. A kürtös hangszerén felcsendült a „Magyar Takarodó”, a régi katonai búcsúztató.

A koporsót leeresztették a sírba, a pap beszentelte, s ekkor, mintegy vezényszóra lassan kisütött a nap. Először csak halványan derengeni kezdett, majd egyre erősebben fénylett, s végül elűzve a homályt, a ködöt csodálatos ragyogást küldött a tájra.

Valami történt, ezt mindenki érzete. Végignéztem a fantasztikus képen, amelynél szebbet, hitelesebbet festő nem festhetett, filmrendező nem rendezhetett volna. Sok száz bajtársam megrendülten, de megérezve a pillanat varázsát nézett Máté égbe szálló lelke után. Igen, odaért az örök élet titokzatos birodalmába, s itt hagyott nekünk egy olyan felejthetetlen élményt, ami elmúlásában is a közösséget szolgálta.

Amint végignéztem bajtársaim során, régi emlékek támadtak fel bennem. A kezdet, több mint harminc éve, a megannyi közösen megélt csatabemutató, táborozás, lovas túra, filmezés.

Néztem a fiatalokat, akik még meg sem születtek az első évtizedben, és valami végtelen nyugalom szállt meg. Ez egy igazi közösség, egy nagy család, összetartozunk jóban-rosszban, örömben-bánatban, sikerben-kudarcban. Magyarok vagyunk, ismerjük és tiszteljük a múltunkat, hiszünk a jövőben, és teszünk érte.

Egy igazi, ritkán megélt katartikus élménynek lehettünk részesei, az egymásra találás, a sorsközösség összetartó erejű élményének részesei. És mindennek egy fiatal huszárunk temetése adta meg a lehetőségét, Máté bajtársunk halála okán találtunk magunkra.
Van, hogy a történelemben egy áldozat kell, hogy valami letisztuljon. Bennem most ez történt.

Az elmúlt években sok nehéz helyzet adódott a hagyományőrzés tájékán. Sokfélék vagyunk, néha az eltérő elképzelések ellentétekké, sőt ellenségeskedéssé fajultak. Intrikák, minőség nélküli hatalmi törekvések, kilépések vették kedvünket a munkától, fakult a varázs.

És akkor jön egy tragédia, majd egy temetés, amely megváltoztatja, megújítja az érzést. Az az emelkedett kollektív lelkiség, amit ott akkor megéltünk, gyászunk ellenére megújított minket.

Köszönjük Máté, elmúlásodban is sokat tettél értünk!

Diszel, 2025. január 13.

v.Győrffy-Villám András